Ludman Zsolt

Csak nem akar összejönni ez a materialista írás. Igazából rájöttem, hogy hol a ló egyik oldalán csimpaszkodom, hol a másikon, de valahogy megülni sohasem sikerül. Tudja a fene, hogy müködik a világ. Igazából már nem is érdekel. Mostantól senki ne számítson tölem vilagmegváltó,
minden igazat megmondó írásra. Egy-két novella még benne van a tollamban. Föleg pornó. Lehet majd röhögni, de aki röhögni mer, azt kitiltom. Ja, és ki hitte volna, de létezik olyan, hogy osztrák monszun. Forróság váltakozik felhöszakadással errefelé, napi rendszerességgel. Ráadásul rohadt nagyot csalódtam az osztrákokban, amiért tegnap a Stadtparkban a Spanyoloknak szurkoltak, látványosan. Ezt komolyan mondom, nem hittem volna. Arra készültem, hogy majd együtt énekeljük karöltve a dójcslandüberálleszt, miutan Ballak rúg két gólt. Dehát, semi sem az, aminek látszik. Csüsz.

            Komolyan mondom, olyan szinten szégyellem magam a korábbi antiszemita megynilvánulásaim miatt, hogy szinte az mar röstellet. Mindazonáltal nem fogom törölni azokat a bejegyzéseket, egyrészt azért, hogy mindig tudjam, honnan indultam, másrészt meg hogy nehogy késöbb az orrom alá dörgölhesse valaki, hogy titkolom a múltam. Es tekintve, hogy a leggennyesebb, legocsmanyabb lelkületü, leggonoszabb, legrosszindulatúbb es legmaterialistább felfogasú ismeröseim mind vallásukat gyakorló kersztény katolikusok, hát elég fonak lenne pocskondiázni a zsidókat.

u.i.: A következö írasomban a materializmust fogom dicsöíteni. Ügyesen tudom ám! Majd meglátjatok.

            Fekete nagy Magyarország jelvény, közepén az aranyló koronával. Az egész nem nagyobb egy ötforintosnál, az előállítási költsége lehet vagy négyszer annyi. Egy kislánynak megtetszik az apróság, és készséges apja rögtön meg is veszi neki – négyszáz forintért. Tovább sétálok a Belvárosi hídon, a kézműves vásár forgatagában, amikor valami visszaszólít. Újra ott találom magam az árus előtt, és én is kérek a koronás jelvényből, kettőt. A középkorú árus – talpig becsületes, igaz magyar kereskedő, akinek oldalán még tarsoly is van – hangosan számolni kezd: „Nyolcszáz… szorozva kettővel, az ezerhatszáz forint lesz” – és belenéz a szemembe. Tudom, hogy meg kellene lepődnöm, és hogy más tiltakozna a helyemben, de én csak az apró, igaz magyar szemeit nézem. Bennük a szégyen legkisebb jelét sem látom. Átveszem tőle a jelvényeket, majd a pénztárcámból kikeresek egy kétezrest, és úgy dobom oda neki, ahogy a kurváknak szokás. „Nem kell a visszajáró” – mondom teljes undorral, és elsétálok. Míg levánszorgok a hídról, eszembe jut a zsidó antikváriumos, aki röstelkedve kért tőlem bocsánatot, amiért a könyv hátuljára két ár is volt írva, és ő figyelmetlenségből a nagyobbat számította fel nekem. Hétszáznyolcvan forint helyett nyolcszázat kellett volna fizetnem egy Dosztojevszkij kötetért. Felháborító aljasság. Hogy mikre nem képesek azok a mocskos zsidók.

            Német nyelvterületen való tartózkodásom harmadik hetében már formálódott bennem a kérdés: Ezek az emberek tényleg komolyan gondolták, hogy ők a teremtés istencsászárai, és ezért jogukban áll más, „alacsonyabb rendű” népeket kiirtani? Ugye ez csak valami vicc a történelemkönyvekben? Ugye a holocaust tényleg sohasem történt meg, és úgy, ahogy van, csak kitaláció? Jobban szeretnék hinni ebben, mint valaha, de már egészen más okból. Az emberi civilizáció fejlődése során már az ókori perszák sem irtották ki az ellenségeiket. Például a zsidókat is hazaengedték a babiloni fogságból. Aztán generációk éltek-haltak, egymás után vagy száz, és egyszer csak Európában valakik kitalálták, hogy bizonyos népeket ők kiirtanak. Nem akarok az egész koncepcióba belekötni, de könyörgöm, a zsidókat is? Olyan nagy feleslegünk van Nobel-díjas tudósokból, hogy nekünk néhány tucattal kevesebb már meg se kottyan? Kiirtani azokat az embereket, akik annyit adtak az emberiségnek, mint egyik másik nép sem? Csak nézze valaki végig, mennyi minden hiányozna a világunkból, ha sikerül, és totális méreteket ölt a 30-as, 40-es évekbeli agyrém. Mennyi találmány, tudományos vívmány fűződik a zsidók nevéhez csak a háború után. És, amibe még belegondolni is szörnyű: Mennyi minden hiányzik, mennyi minden nem valósult meg, mert megölték azokat, akik megváltoztathatták, és – mondjuk ki – megválthatták volna a világot.

            Nyafogunk, mert még mindig nem tudunk fúzióval energiát termelni. Pedig az lenne csak az igazán korlátlan energia, és ami a lényeg: Környezetbarát lenne. Aztán lehet, hogy az a kisfiú, aki élete delén feltalálhatta volna az eljárást, tarkón lett lőve egy írni-olvasni nem tudó, viszont velejéig igaz magyar, egyenruhás nyilas által. Nemrég a fülem hallatára pocskondiázta egy huszadrangú zenész Oláh Györgyöt, Nobel-díjas vegyészt, merthogy az „csak” egy tipikus zsidó. Bárcsak holnap születne még egy tucat Oláh Györgyhöz hasonló „csak” tipikus zsidó. Én adnék értük vagy egymillió funkcionális analfabéta fajmagyart, és még én kérnék elnézést. Mert jó, vigyük vissza a szelekciót az emberi fajba. Csakhogy az ebből fakadó problémát már Dosztojevszkij is megírta: Ki mondja meg, hogy ki érékes, és ki nem? És mihez kezdjünk azokkal a felesleges emberekkel, akik magukat értékesnek kiáltják ki, és elkezdik irtani azokat, akik valóban értékesek? A nemzetiszocializmus alapvető hibája is ebben rejlett. A 30-as és 40-es évek a megalomán Raszkolnyikovok korszaka volt, és lám, mi lett a vége. Ez alaposan el lett kúrva.

Graz, 2008. június 19.

„Április végi felhívásunkra, amely a Kuruc.info fennmaradását és fejlesztését szolgálja, több mint 7 ezer olvasó reagált pozitívan a szavazógépen keresztül. Ehhez képest - eddig - közel 790 kiváló honleány és hazafi váltotta valóra szavát, és segített különféle összegekkel a világ négy égtájáról - néhányan kétszer is! A befolyt adományokat, de főként a nemes gesztust köszönjük, kitartás és áldás nagylelkű bajtársainknak.“ 

Ha az egész név nélkül megy, akkor a kurucok honnan tudják, hogy volt, aki kétszer is támogatta öket? És mi rá a garancia, hogy az a névsor kizárólag igaz szittya magyar honfiak és honleányok kezébe kerül?

            Amikor madám Pumpa-dúr első éjszakáját töltötte a királyi palotában, nagyon megilletődött a hely magasztos szelleme miatt. Tudta, hogy a francia uralkodók lakhelyén azokat néha orálisan zaklatják – mint ahogy a prófécia figyelmeztette az egyiket: „Ne menj Lajos Versaille-ba, mert a néped ott ver szájba.” Tudta azt is, hogy Európa már századok óta retteg a magyarok nyilaitól – ami a közhiedelemmel ellentétben nem a hátrafelé lövöldöző szittya ősmagyar vitézek fegyverét jelenti, hanem a pannon prostik által terjesztett viszketéses-gennyedző, égető-kaparó kankós tripperes vérbajt. Pumpa-dúr később éppen azért tudott korának legkedveltebb ágyasa lenni, mert neki jutott először eszébe fujtatás közben szétrobbant bicikliszelep gumit húzni szeretett uralkodójának farkára. Így lett belőle Pumpa-dúr, és egyben indult diadalútjára a franciák kerekező körversenye, a Túr-dö-fransz.

            Mivel bajsejtelmesnek érezte a csendet, odalépett a muzsika központhoz, és hamarosan gyomor remegtető basszus kíséretében egy énekesnő nagyvárosokat sorolt, majd mindig sokatmondó többlettel ejtette ki az utolsót: „Szenszfrensziszkó!” A szobájában közvetlenül a fal mellett állt egy vörös abrosszal borított asztal, rajta borospohár, egy palack könnyű olasz fehérbor, néhány lobogó lángú gyertya, és az asztal fölött a falon tükör. A vésszel teljes lakberendezői szeszélyről ekkor még semmi sem árulkodott. Minden ártatlan volt, minden szelíd, és szexualitásnak még nyoma sem volt – már ha eltekintünk a márványfoltos kárpitoktól. Madám Pumpa-dúr éppen az ajkához emelte a borospoharat, amikor kitárult mögötte az ajtó, és minden-minden megváltozott.

            XV. Lajos szép szál legény volt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy amolyan tekintetes szittya magyar. Kevesen tudják, de a francia király polgári neve Mörev dö Lövelle volt, ami megint csak egy beszélő név. Ahogy ránézett madám Pumpa-dúrra a nő érezte, hogy nem menekülhet, és oda kell adnia magát az urának. A zene a percek multával valahogy mindig egy kicsit hangosabbnak tűnt. A bor bódított, a gyertyák lángja gyerekcsinálós fényviszonyokat teremtett, és közben üvöltött, egyre csak üvöltött a „Szenfrensziszkó!” A Növelle vágás a kor legrettegettebb kardvívó trükkje volt, de a Lövelle vágás valami egészen mást jelentett. Talán annyi köze volt a kardhoz, mint a kardhüvelynek, és körülbelül ugyanarra is használták. Mármint nem arra, hogy a csizmához csapkodják, hanem hogy benne tartsák a kardot. Amilyen gyakran csak lehet.

            És akkor valami történt. Az addig sejtelmes kandela fény szokatlan erősségre váltott, szinte már lobogott. Mörev dö Lövelle amolyan ábrándozós hangulatban volt, és épp a bézból játékszabályain gondolkodott, ezért csak a szemhéjának megvilágosulásából vette észre, amire az a hüllő hiába vágyakozott: A több fényt. Mintha valami lángra kapott volna. Jóságos Atyaúristen! Madám Pumpa-dúr haja lángol! Mivel Mörev dö Lövelle bátor szittya magyar férfiú volt, puszta kezével ojtotta el a felcsapó lángnyelveket, majd ott folytatta, ahol abbahagyta, mert üvöltött, egyre csak üvöltött tovább a „Szenfrensziszkó!”

            Nem tudni, meddig tartott ez az észbontó éjszaka. De másnap az udvar hölgyei mind felfigyeltek madám Pumpa-dúr szokatlan hajviseletére, ami oldalt kicsit tépett volt, vagy inkább kurtított, és egészen határozott disznópörzsölés szag terjengett körülötte. Amikor kérdezték tőle, hogy mi történt, csak szemét lesütve válaszolta, hogy az éjszaka folyamán nagyon mély benyomást gyakorolt rá egy messzi-messzi város, amelynek neve: „Szenfrensziszkó”.

Ludman Zsolt, Graz; 2008. május 21.

            Az időszámítás és kormeghatározás visszáságai az eltűnt idő nyomai miatt – avagy valóban utólag iktattak-e be a történelembe 300 évet, amikor a Julián naptárról áttértünk a Gergely naptárra? 

            A válasz: Nem.

            Az ifjú Romulus Augustulus, a Nyugat Római Birodalom utolsó császára, hatodik születésnapjára kapott egy fából készült hintalovacskát. Másnap Odoaker leemelte őt a trónról, amit a kisfiú szomorúan rájegyzett a lovacskára, valahogy így: „Ma megbukott a Nyugat Római Birodalom.” Még aznap egy olyan csillagászati esemény is történt, hogy mondjuk az addig zölden világító Nap színt váltott, és attól kezdve sárgán világított tovább. A kis Romulus Augustulus ezt az eseményt is feljegyezte a hintalovacskájára, valahogy így: „Az eddig zöld Nap mától sárga.”

            Tegyük fel, hogy az európai történelem hetedik, nyolcadik és kilencedik százada valóban mesterséges betoldás, és sohasem történt meg. A Nyugat Római Birodalom bukása óta a történelemszámításunk szerint 1532 év telt el, mert Kr. u. 476-ban történt, ma pedig már 2008 van. Csillagászati számításokból tudjuk azonban, hogy a Nap 1232 éve világít sárgán, előtte zöld volt, vagyis a történelmi idő szerint Kr. u. 776 óta. Ha valóban ugyanaznap került a két bejegyzés a lovacskára, akkor nyilván a Nap színváltozásához kell viszonyítanunk, és nem fordítva, vagyis a Nyugat Római Birodalom bukása valójában Kr. u 776-ban történt, és Jézus Kr. u. 300-ban született, vagyis 1708 éve. Ha mégis Krisztus születéséhez viszonyítunk, és nem a mai évhez, akkor pedig ma csak 1708 van, és nem 2008. Ha 1708 van, a Római Birodalom bukása, és a Nap színváltozása egy időben történt, 1232 éve, vagyis 476-ban, amit a radiokarbonos kormeghatározásnak is meg kell erősíteni, és az meg is erősít – de csak akkor, ha újra kalibráljuk ezt a kormeghatározó rendszert oly módon, hogy kiemelünk a történelemből 300 évet.

            Amihez ugyanis ma Kr. u. 1-et rendelünk, az nem 2008 éve volt, csak 1708 éve. Ez azért van, mert a betoldás végeiről származó tárgyakat egyidősnek mutat a radiokarbon módszer, de a történelemben 300 éves differenciát rendelünk hozzájuk. Vagyis visszafele haladva 900-ig a valódi kor, és a történelmi kor megegyezik. A Santa Maria 516 éve érte el Amerikát, amit a radiokarbon módszer is igazol. A 900-ban készült fatárgy ugyanúgy 1108 éves a történelem szerint, mint a valóságban. De a 600-ban készült tárgy már 1408 éves lesz a történelemben, míg a radiokarbon módszer ugyanúgy csak 1108-at mutat. És amit a karbon módszer 1408 évesnek mutat, ahhoz a történelemben már 300 évvel többet, 1708 évet számolunk vissza, vagyis Kr. u 300-ban alkotottnak tartjuk. Tehát a bizonyítottan 1408 éve történt eseményhez – mert van egy csillagászati jelenség, ami abszolutizálja – két évszám tartozik. A történelem szerint Kr. u. 900-ban történt, a radiokarbon módszer szerint Kr. u. 300-ban.

            Romulus Augustulus 1232 éve bukott meg, és vele együtt a Nyugat Római Birodalom. Tudjuk, mert épp akkor váltott színt a Nap. A mai, háromszáz éves betoldást tartalmazó történelem szerint ez Kr. u 776-ban történt, mert ha visszaszámolunk 1232 évet, ezt az évszámot fogjuk kapni. Ha radiokarbon módszerrel vizsgáljuk Romulus Augustulus lovacskáját, akkor meg Kr. u 176-ot kell hozzárendelnünk. Ami ugyanis a történelem szerint 1532 éve 476-ban történt, azt a radiokarbon módszer 300 évvel korábbinak mutat, mivel azokat az éveket is számolni kell, amelyek valójában meg sem történtek. Ahogy haladunk vissza a történelmi időben 900-ig még minden rendben, a valóban visszaszámolt évek száma megegyezik a naptári évek számával. Aztán a naptárban újra haladunk vissza 300 évet, a valóságban nullát, viszont a radiokarbon módszert kalibráltuk, tehát az is visszaszámol. Így amit a karbon módszer már 600-nak mutat, az a valóságban még ugyanúgy 900, a történelem szerint megint csak 600, így ami a valóságban is korábban volt 300 évvel, ahhoz a radiokarbon módszer már 600 évvel korábbi dátumot rendel hozzá. És 900 előtt ezzel a 600 év többlettel számolni kel. Ami bizonyíthatóan több mint 900 éve történt, arról a radiokarbon módszer 600 évvel korábbi dátumot fog mutatni. Romulus Augustulus a Nap 1232 évvel ezelőtti színváltozását egy Kr. u. 176-ból származó lovacskára írta fel, a Nyugat Római Birodalom 476-os bukásával együtt. Tehát a fa alapú középkor előtti feljegyzések 300 éves történelmi, és 600 éves csillagászati provinciáknak kell lenni, ha valóban utólag pótolták be az általunk ismert 600-900-ig terjedő időszakot, és az valójában nem történt meg.

            Az ifjú Romulus Augustulus tehát három ponton érintette az időt. 1232 éve élt, amit mi 776-nak írunk. Feljegyezte a Nyugat Római Birodalom bukását is, ami viszont tudjuk, hogy 476-ban volt, de mindezt egy 176-ban kézült lovacskára tette, amely tehát egyszerre volt jelen 176-ban, 476-ban, és 776-ban. Csillagászati időben Romulus Augustulus 776-ben élt. Történelmi idő szerint 476-ban. Radiokarbon kormeghatározás szerint viszont 176-ban. Ha kiemeljük a történelemből az utólag betoldott 300 évet, és újra kalibráljuk a radiokarbon módszert, akkor Krisztus 1708 éve született, azaz a mai dátum 1708, Romulus Augustulus 1232 évvel ezelőtt élt 476-ban, amikor a Nap színt váltott és egyben megbukott a Nyugat Római Birodalom. Viszont ha marad a 300 év, és az valóban felesleges, akkor a Nap 776-ban váltott színt, amit Romulus Augustulus 476-ban jegyzett le, és mégis bizonyíthatóan 176-ban. Vagyis minden történetíró, aki a középkor előtt élt, 300 évvel előre látta a történelmi eseményeket, és 600-al a csillagászatiakat. Ha nem találunk 300 éves történelmi, és 600 éves csillagászati provinciákat – márpedig az elmélet szerint minden középkor előtti lejegyzés ilyen – hanem a dolgok stimmelnek, akkor a betoldottnak hitt 300 éves időszak a történelemben valóban megtörtént.

            A mi időnkből szemlélve azok a dolgok, amelyek a korban élők számára egyszerre történtek – a történelmi esemény, a csillagászati esemény, és azok lejegyzése – mi 300 éves korkülönbségben látjuk. A betoldott korhoz legközelebb van a csillagászati esemény, azt követi 300 évvel a történelmi, és megint 300 évvel a kettő egyidejű lejegyzése. Ugyanez a középkor előtti időkből szemlélve is tükörképi párként működik. Romulus Augustulus kiszámítja, hogy 1408-ban be fog következni egy csillagászati esemény, és rá 300 évvel egy történelmi esemény, és azokat megint csak 300 évvel később, 2008-ban fogják csak lejegyezni. Mi, 2008-ban észleljük a csillagászati eseményt, bekövetkezik a történelmi esemény, és 2008-as dátummal lejegyezzük őket, mintha most történnének, egyszerre, mert időközben 300 évet beiktattak a történelembe. Ugyanígy, ami a középkor előtt három különböző időben történt, könnyedén datálhatjuk ugyanarra az évre, míg Romulus Augustulus szemléletében az 1408-as, 1708-as, és a 2008-as év eseményei egyszerre, ugyanabban az évben fognak történni.

            Belenyúlni az idő számításába nem csak azokkal a primer következményekkel jár, amire az elmélet kitalálói gondolnak. Nagyon súlyos problémák következnek be az egyidejűséggel, és ha a középkor előtti idők csillagászati és történelmi eseményei mégis összehangoltak, akkor az európai történelem Nagy Károlyt is beleértve valóban megtörtént, mert meg kellett történnie.

Ludman Zsolt: Graz, 2008. május 16.

            – Elnök Úr, szüksége van még rám?

            – Nem, nem, nyugodtan haza mehet. Már csak azt rendezgetem, hogy mivel kezdjem holnap. Nemsoká befejezem.

            A titkár fáradt mosollyal kihátrált az elnök dolgozószobájából, és hangtalanul összezárta a szárnyas ajtót. Az elnök egyedül maradt. Bár az előbb még valóban azt mondta a titkárának, hogy nincs szüksége rá, már bánta, hogy nem adott neki egy újabb mondvacsinált feladatot. Valamiért kétségbe esett a gondolattól, hogy ez a nap elmúlhat, mert pontosan tudta, hogy ébredés után egy ugyanolyan fogja követni.

            Az elnök kezébe vette az íróasztalán lévő fotót, amelyen az egyetemista barátaival volt látható. Ő vitte közülük a legtöbbre. Ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke lett, de azon az éjszakán húsz évet adott volna az életéből egy régi beszélgetésért azokból az időkből, amikor még voltak barátai. De talán most is felhívhatná őket. Nem, nem egészen biztosan nem lenne olyan az a beszélgetés, mint régen, mert már semmi sem olyan, mint régen. Minden-minden megváltozott, és minden sokkal sivárabb, élettelenebb lett.

            Az elnökben mégis tovább motozott a gondoltat, hogy olyan szívesen beszélne valakivel. Sétálgatni kezdett a szűk, félelemmel teli szűk elnöki irodában, és közben a lehetséges beszélgetőtársakat vette sorba. Nem volt róla meggyőződve, hogy létezik olyan ember, aki éjjel egykor szívesen beszélgetne vele. Hacsak nem olyan valakit hív fel, aki az időeltolódás miatt már nem alszik. Furcsa mosoly jelent meg a szája szögletében, maga elé vette a készüléket, néhány másodpercig nézegette, majd felemelte a kagylót.

            Egy másik országban, egy másik városban egy másik férfi épp a vezérkari főnökkel, és a tábornokaival tárgyalt. Csupa egyenruhás hatalmasság, mellükön több sornyi kitüntetéssel, komoly ábrázattal épp arról beszéltek, hogy még mindig nincsenek felkészülni egy esetleges imperialista agresszióra, amikor beóvatoskodott a terembe a főtitkár bizalmasa.

            – A Fehér Ház van vonalban – próbálta mondani olyan hangsúllyal, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de a hangjában mégis remegés bujkált.

            A tábornokok a vezérkari főnök intésére azonnal távoztak a teremből, és megjelent helyettük az a jegyzőkönyvvezető, akit kifejezetten az ilyen beszélgetések rögzítésére alkalmaztak. Lábainál a terembe lopózott a főtitkár kutyája is, akit ekkor még senki sem vett észre, és akinek domborodó hasa elárulta, hogy hamarosan kölykezni fog.

            A beszélgetés, a szokásos formaságokkal indult. Mindkét fél biztosította baráti szándékáról a másikat, majd következtek a halasztást nem tűrő vitakérdések, amelyeket a főtitkár ezúttal valahogy mégis olyan halaszthatónak érzett. Az elnök olyan dolgokra kérdezett rá, amelyekről már rég megállapodtak, és egyre határozottabban érezte a köntörfalazását. Valamire készül – gondolta a főtitkár, és elgondolkozva simogatta meg a kutyája fejét, amely a következő pillanatban hálásan vakkantott egyet.

            A jelenet több volt, mint kínos, amit a hosszú szünet is sejtetett. A főtitkár épp mentegetőzni akart, amikor az elnök megelőzte.

            – Milyen kutya?

            – Pardon? – kérdezett vissza zavartan az ember, akit még soha senki sem látott zavarba jönni.

            – A kutya ott Önnél, milyen fajta? – hallatszott az elnök szokatlanul őszinte érdeklődést kifejező hanga.

            – Német juhász.

            – Gyerekkoromban nekem is volt egy német juhászom. Nagyon szerettem. Mi a neve?

            A Szovjetunió főtitkára ebben a pillanatban döbbent rá, hogy őt nem az Amerikai Egyesült Államok elnöke hívta fel telefonon, hanem egy ember, aki szereti a kutyákat.

            – Szőke. Az én kutyám neve Szőke.

            Ebben a pillanatban furcsa prüszkölés szerű hangok érkeztek a Fehér Házból, majd az elnök csillapíthatatlan nevetésben tört ki. A főtitkár csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire elárulta magát, és rettenetes zavarba esett.

            – Az én kutyámat meg gyerekoromban… gyerekkoromban, képzelje… de én akkor még nem tudtam, hogy ez… szóval úgy hívták… úgy hívták, hogy Lenin…

            A főtitkárt már diákkorában mindenki úgy ismerte, mint akivel nem lehet viccelődni, mégpedig azért nem, mert nem érti a vicceket. De ez a képtelen történet annyira megtetszett neki, hogy az írnok kezéből a következő pillanatban megállt a toll, mert meredten a főtitkár döcögő nevetését figyelte.

            – Leninnek is volt egy kutyája – mondta a szemeit törölgetve, miután egy kicsit csillapodott a nevetése.

            – Én úgy tudtam, Lenin a macskákat szerette – mondta az elnök kissé csodálkozva.

            – Valóban macskája is volt neki, de a kutyákat is szerette. Neki egy bernáthegyije volt.

            –Valóban? És mi volt annak a bernáthegyinek a neve?

            – Miklós.

            Néhány másodperc olyan csend következett, ami bármikor máskor veszélybe sodorhatta volna a világot, de amit ezúttal prüszkölő nevetés követett, és a világ újabb hahotától zengett Moszkvától Washingtonig. Kínjában az írnok is az ajkába harapott.

            – Várjon, várjon, azt tudta, hogy Castronak is van kutyája? – kérdezte az elnök.

            – Nem, ezt nem hiszem el. Szerintem azt az embert minden kutya megugatja.

            – Márpedig van. Csak szegény állat süket.

            – Süket?! – csapott a térdére a főtitkár – Milyen szerencsés állat! – kiáltotta szinte sírva – De honnan veszi, hogy süket?

            – CIA jelentésekből.

            – Micsoda? A CIA kutyákat figyel?

            – Miért, a KGB nem?

            – És én még azt hittem, hogy én vagyok paranoiás!

            – Még olyan terv is volt, hogy veszettséggel fertőzzük meg az állatot, hátha utána megharapja Fidelt.

            – Az nagyon csúnya dolog lett volna – mondta erre a főtitkár komolyan.

            – Igen, én is sajnáltam volna szegény állatot. Ezért nem adtam engedélyt az akcióra. Egyébként, tisztelt főtitkár úr, talán nem haragszik meg érte, ha figyelmeztetem, hogy a Dolgorukij nevű bizalmasa nekünk dolgozik. Én az ön helyében eltávolíttatnám.

            – Ki? Mihail Alekszejevics? Önöknek dolgozik? Hát ezt sohasem gondoltam volna róla. Hm. De ha már itt tartunk. Én meg az Ön helyében nem találkoznék többet azzal a szőke színésznővel.

            – Marilyn? Marilyn ügynök? Ezt most komolya mondja?

            – Többe került a kiképzése, mint egy atom tengeralattjáró parancsnokáé.

            – Hát mégiscsak igazak Puskin sorai: „Ellenségünk van mindenütt.”

            – Azért ez így egy kicsit túlzás. Én nem tartom Önt a személyes ellenségemnek. És a feleségem már egy ideje rágja a fülemet, mert találkozni akar az Ön feleségével. Szerinte jól megértenék egymást.

            – Ez nem is olyan rossz ötlet – mondta az elnök elgondolkozva – Nem lenne felesleges dolog megszervezni egy ilyen találkozót. Jalta tényleg olyan szép, mint mondják?

            – Hát persze, elnök úr, nem véletlenül a mi büszkeségünk.

            – John.

            – Pardon?

– Kérem, szólítson csak nyugodtan Johnnak.

            – Rendben van John, én pedig a Nyikitát szeretem. De most sajnos le kell tennem, mert az asszony megöl, ha sok lesz a telefonszámla.

            Nem lehet tudni, hogy hány embernek potyogtak a könnyei a nevetéstől az azt követő percekben. De kettőnek egészen biztosan. De azért még másfél órát beszélgettek.

            Másnapi kongresszusban mondott beszédében J.F. Kennedy szokatlanul éles hangnemben bírálta a Szovjetunió vezetését, és kíméletlen következetességet ígérve biztosította a szabad világ lakóit arról, hogy az Amerikai Egyesül Államok továbbra is küzdeni fog a gonosz birodalma ellen. Nyikita Hruscsov pedig egy dögletesen unalmas vörös téri felvonulás alkalmából szabályosan megfenyegette a nyugati államok vezetőit, különös tekintettel az Amerikai Egyesült Államok elnökére. Biztonságpolitikai szakértők még hetekig vitatkoztak a helyzet súlyosságán, az újságok a rakétaválság utáni legmélyebb válságról cikkeztek, aminek következtében az emberek megkapták az újabb cirkusz adagjukat, ami nélkül az életüket kétségbeejtően kietlennek, és sivárnak érezték volna. Azonban nemsokára egy sokkal megrázóbb dolog foglalkoztatta a közvéleményt, mégpedig az, hogy Hollywood első számú ünnepelt színésznőjét halva találták az otthonában.

            Érdekes módon egy tényleg fontos hír meg semmiféle feltűnést sem visszhangot nem keltett. Egy nap KGB ügynökök sétáltak be a Fehér Házba fényes nappal, egyenesen az elnök dolgozószobájába, és egy szokatlanul gyanús csomagot helyeztek közvetlenül az elnök orra elé, aki a legnagyobb lelki nyugalommal nyitotta ki, majd nevetve a kezébe vett egy ártatlanul remegő csöppnyi német juhász kölyköt. A Fist Lady külön gépe már a következő héten elindult Jalta felé, és Hruscsov felesége sem pörölt a magas telefonszámla miatt. Egyszerűen csak örült neki, hogy a férje végre talált egy igaz barátot.

Graz. 2008. május 14.

            Nem köztudott, de hazánkban és egész Európában igen jelentős eszkimó kisebbség él. Ez a sarkvidékről származó népcsoport az utóbbi évtizedekben mind nagyobb számban rajzott szét az egész földkerekségen, így mára már mindkét Amerikában, Ázsiában, Afrikában, de még a Csendes óceáni szigetvilágban, és Ausztráliában is vannak jelentős diaszpóráik. Látszólag jól asszimilálódnak mindenféle társadalomban, törvénytisztelők, adófizetők, és mindent megtesznek, hogy egy átlag ember soha ne szerezzen róluk tudomást. Nem szólnak a híradások eszkimó bandákról, akik fényes nappal rabolnák ki az embereket, a segélyfalók sem közülük kerülnek ki, és a szexuális bűncselekményekben sem mutatnak ki a statisztikák kirívó eszkimófölényt. De egyvalamiért az eszkimók mégiscsak a legveszélyesebb kisebbségek közé sorolhatók, mégpedig azért, mert már egy ideje határozottan világuralomra törnek.

            Hogy mikor kezdődött a baj, a titkos eszkimószövetség mikor mondta ki, hogy nekik márpedig az egész világ kell, azt nagyon nehéz lenne megmondani. Egyes történészek szerint ténykedéseik már az ókorban tetten érhetők. A legújabb kutatások szerint, és a váratlanul felbukkant írásos feljegyzések alapján kijelenthetjük, hogy például a görög-perzsa viszály egy jól megtervezett műbalhé volt. Az egykor gigantikus kiterjedésű Perzsa Birodalom kutatói állítják – akiknek kijelentése összhangban van a perzsa nyelv legelismertebb tudósainak kutatásaival – hogy I. Dareiosz, aki először kísérelte meg leigázni a görög államokat, valójában nem perzsa volt, hanem az északról leereszkedett Első Eszkimó Expedíciós Elitalakulat egy titkos ügynökeként ténykedett. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a nevének nincs perzsa jelentése, ugyanakkor az eszkimó nyelvben a „darios” szó, játszadozó jegesmedvebocsot jelent. I. Dareiosz közismert volt arról a hóbortjáról, hogy barnamedvéket fürdetett krétaporban, és hogy fényűző palotája helyett szívesebben tartózkodott fehér mészkőtéglákból faragott kerek kunyhójában. Ráadásul a perzsáknak évszázadokon át kellett ünnepelni azt a napot, amikor a szokatlanul kemény télben, egy óriási hóvihar fehérré változtatta a mai Teherán környékét.

            Ha a görögök legfőbb vezetői nevének jelentését próbáljuk megfejteni, akkor bizony a tökéletes görög nyelvtudással semmire sem megyünk. Ellenben egy eszkimóul éppen csak gagyarászó félművelt is tudja, hogy például Periklész neve igencsak hasonlít az eszkimó „perikes” szóra, amely nagy pelyhekben szállingózó, jól gyúrható havat jelent. Azt hiszem ezek után nem meglepő, ha elárulom, hogy Periklész szintén az Első Eszkimó Expedíciós Elitalakulat beépített embere volt. Szobrászok általában sisakban ábrázolják, de valójában állandóan egy fehér színű bundasapkát viselt, még a legnagyobb melegben is. A krétaporban fürdetett barnamedvék esetét nála is feljegyezték a krónikák, hatalmának csúcsán görög evezős hajókkal tett egy rövid kirándulást a Jeges tengerre. A történelemtudomány jelenlegi állása szerint a perzsa hadak csak baráti, sokkal inkább testvéri látogatásra érkeztek a balkán-félszigetre, és a későbbi kisebb csetepaték – például amelyik Marathónnál történt – csak a jól ismert eszkimó virtus megnyilvánulásai voltak.

            Mindezek után talán nem meglepő, hogy bizony maga Julius Caesar sem volt római. Az eszkimó „julus” szó közepes nagyságú jégkunyhó téglát jelent, míg a „casar” úszó jégtáblán utazó kölyökfókát. Róma, a birodalom központja gyakran fogadott nagy gúnyákba öltözött idegen küldöttségeket, akik rendszerint a jégvermekben töltötték az éjszakáikat, és akik – szinte már pszichoszomatikus módon – krétaporba fürdetett barnamedvékre vadásztak. Mondanom sem kell, hogy a szépségéről méltán híres Kleopátra azért keltette fel minden férfi érdeklődését, mert a többi egyiptomival ellentétben neki hófehér volt a bőre. Az eszkimó „klepata” jelentése pedig: asszony, aki megszúrta az ujját egy fókacsont tűvel. A híres Alexandriai világítótorony valójában az eszkimó kenuk tájékozódást szolgálta, amit az Egyiptom fölött elveszített uralmuk után az eszkimó szélsőségesek egyszerűen a tengerbe robbantottak.

            A középkori, keresztény alapokra épült Európára 476-tól az angol polgári forradalomig, mint egyetlen összefüggő eszkimó gyarmatra lehet tekinteni. Kolumbusz Kristóf eredteti neve „kolobos kitof”, amely eszkimóul a csapdába csalt és lebunkózott jegesmedve üvöltését jelenti, az 1492-es útja során valójában nem Indiát kereste, hanem egyszerűen hazalátogatott. De hogy a magyar történelemben is kimutassuk az eszkimóbefolyást, ki kell jelentenünk, hogy Kossuth Lajos a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető magyarnak. A „kosut lajo” jelentése a frissen esett hóban megrekedt szántalp, és a nagy magyar barátai szerint Kossuth apánk egyszerűen sírva fakadt a meghatottságtól, amikor a berlini állatkertben megpillantott egy igazi jegesmedvét. A huszadik század eseményeire térve pedig senkiben sem szabad kétségnek maradni afelől, hogy az Első Világháborút az eszkimók robbantották ki. Gavrilo Princip se nem volt nacionalista, se nem volt szerb. Egy utolsó alávaló eszkimó ügynök volt. „garilo picip” jelentése az eszkimó nyelvben: férfi, akinek megfagyott az ujja a bundakesztyűben, és most sajog. Nekünk magyaroknak pedig meg kellett tudnunk, hogy a Trianon palotában aláírt gyalázatos dokumentum szinte csöpögött a fókazsírtól.

            Az idő rövidsége miatt, csak vázlatszerűen említsük meg Kun Bélát, akinek eredeti neve igaz Kohn Béla, és emiatt mindenki azt hiszi, hogy zsidó volt, de ha figyelembe vesszük, hogy a „ko bela” eszkimóul három napja süvítő jeges északi szelet jelent, akkor már senkinek sem maradhat kétsége afelől, hogy ez a gazember honnan is jött valójában. Horthy fehér lovakhoz fűződő szenvedélye közismert. A „hoti” szó jelentése ezeknek a gazfickóknak a nyelvén: férfi, aki nyakába ült egy jegesmedvének. Szálasiról mindenki azt hiszi, hogy egy hadseregből leszerelt katonatiszt. Csakhogy melyik hadseregből szerelt le? Hát bizony az Első Gépesített Eszkimó Század (EGES) őrnagya volt. A „salasi” szó pedig fókazsírral bekent bőrnadrágszíjat jelent. Rákosiról mindeni tudja, hogy eredeti neve Róth Miksa, vagyishogy zsidó volt. De ki hiszi ezt el azok után, hogy a „rot mika” eszkimó kifejezés jelentése bundasapka alatt titkon hajhullást szenvedett férfi. Kádár eredeti neve „kada” amely fej nélküli jegesmedve tetemet jelent, és hogy a mai politikai szereplőkről is lerántsuk a leplet, az a hazug Orbán Viktor, akit mindenki cigányoz, eredetileg „oban vikor” névvel született, amely nem mást jelent, mint a hidegtől elgémberedett szájú, és ezért lassan beszélő férfi.

            Mindezek után kijelenthetjük, hogy Európa, és benne különös jelentőséggel Hazánk, már évszázadok óta nyögi az eszkimók befolyását, titkos uralmát. Nem lehet szemet hunyni afelett a rengeteg gazság felett, amit ezek a jöttmentek ellenünk elkövettek. Ha meg kellett jegyeznünk az utolsó szovjet katona hazánkból való kivonulásának napját, akkor követelem, hogy az a dátum, amikor az utolsó eszkimó is elhagyja az ország területét, legyen piros betűs ünnep. Mert nem tűrhetjük tovább ezeknek a gyarmatosító idegeneknek a ténykedését. Nem hagyhatjuk, hogy legalávalóbb szándékuknak megfelelően örökre szolgájukká alacsonyítsanak minket. Fel kell emelni a szavunkat a nyilvánvaló elnyomás ellen. Nem élhetünk tovább rabszolgaságban. Mert ha létezik nép, amely nélkül az emberiség boldogabb lenne, az bizony az eszkimóság. Minden tragédia, ami velünk, magyarokkal, és úgy általában Európában történt, csakis az eszkimók számlájára írható. Én nem akarok több eszkimót látni. Ki kell jelenteni, hogy az eszkimók az okozói minden rossznak.

            2008. május 5-én reggel olyan torokgyulladással ébredtem, ami miatt azt sem éreztem biztosan, hogy a fürdőszobába ki tudok menni, nemhogy Grazba. Ági a telefonban annyit mondott, hogy én döntök, és ha tényleg nagyon szarul vagyok, akkor inkább ne induljak el. Azért egy kis biztatás jól esett volna tőle. Végül kilenc órakor mégis vonatra szálltam, és nem sokkal este tíz után már a vasfüggönyön túl voltam. Hogy ne ordítson rólam a szittya magyarságom, kötöttem egy kék nyakkendőt, amit uniós csillagocskák díszítettek. A kurvák, akikkel együtt utaztam, csak vihogtak rajtam, de hát mit várjon az ember az olyan nőktől, akiknek a határtalan Európa csodálatosan szépséges gondolata csak annyit jelent, hogy Ausztriában ugyanúgy szétteszik a lábukat, mint Magyarországon. Nekem Európa, a nemzeteknek ez a nagy és örökké boldog családja sokkal többet, sokkal magasztosabb érzéseket ad. Én meghatódom, ha arra gondolok, hogy most már én is európai vagyok, és mélységes meghatódottságom jeléül az unió címerével díszített nyakkendőt kötök.

            Enyhe szívdobogást kaptam, amikor a határ után egy kéméteres, egyenruhás, kopasz férfi németül szólt hozzám, de hamar rájöttem, hogy ő a kalauz, és csak a jegyemet akarja. Még azt is mondtam neki, hogy „Danke” amikor visszaadta, de nem válaszolt semmit, csak furcsán nézte a nyakkendőmet. Életem első külhoni kommunikációja egy másik civilizáció képviselőjével így eléggé féloldalasra sikeredett. De szerintem ez a kalauz ugyanúgy meghatódott attól, hogy mi most már ugyanahhoz a nagyszerű családhoz tartozunk, mint én, csak nem merte kimutatni az érzéseit. Miután kisietett a kocsiból, a szeme sarkában biztos elmorzsolt egy könnycseppet, és mélyeket sóhajtozott hozzá, mert Európa mégiscsak Európa.

            Az első, ami Ausztriában feltűnt, hogy minden németül van kiírva. Ez először kicsit szokatlan volt, de aztán rájöttem, hogy ez is azt bizonyítja, hogy erre civilizált népek élnek, hiszen egy idegen nyelvet tökéletesen beszélnek. Aztán hirtelen a kurvák elkezdek kapkodva szedelőzködni – talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy kurva gyorsan – és a következő percben a vonat méltóságteljesen begördült Graz állomására. Amikor életemben először láttam Ágit, épp félig eltakarta egy szakadt szajha, de azért nagyon tetszett, annak ellenére, hogy az volt a foglalkozása, ami, és meg kell mondjam, hogy Ági is sokkal szebb a valóságban, mint a fotókon, amiket küldött nekem. Talán nem túlzás őt gráciának nevezni – már csak a lakóhelye miatt is. Az üdvözlés egy szolid kézfogás volt, ő elsuttogta a nevét, én is próbáltam kimondani az enyémet, majd úgy kezdtünk el beszélgetni, mint ahogyan viszontlátásokkor szokás. Már a villamosmegállóban nem azt figyeltem, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Olyan a hangja, hogy a férfiembernek nyelnie kell, ami egy torokgyulladás kellős közepén meglehetősen kellemetlen dolog. Szóval Áginak alapvetően kellemetlen a hangja.

            Aztán felbukkant egy bőgős srác – a műveletlenek kedvéért mondom, hogy egy hangszer miatt bőgős, és nem a túlcsorduló érzelmei miatt – akinek hót igénytelen „Jeruzsálem” feliratú pólója volt. Végre valami, amit nézhetek, és így nem merengek illetlenül mélyen Ági szemeibe – gondoltam – és elkezdtem dicsérni a sírós srác ruházatát. Örült neki.  A grazi villamosok egyébként hasonlítanak a magyarországi villamosokra, azzal a különbséggel, hogy németül mondják be az állomások neveit. Úgy látszik, az osztrákok állandóan kérkednek vele, hogy ők tudnak németül. Szerintem ez egy kicsit gyerekes dolog.

            Megérkezésünk után Ági kellemetlen ízű sajtos szendvicsekkel kínált, és egy éppen iható olasz borral, ami azért furcsa, mert korábban állandóan a főzőtudományáról, meg a borkultúrájáról áradozott. Nem baj, végül is nem tudom, mit vártam. Egy meglehetősen rövid beszélgetés után már abban a kérdésben kellett döntenem, hogy hol akarok aludni, a díványon, vagy mellette a franciaágyon. Elég naiv voltam ahhoz, hogy az ágyat válasszam, mert már megint elkövettem azt a hibát, hogy magamból indultam ki. Én ugyanis, ha operaénekesnő lennék, és vendégül látnék egy írót, akit akkor látok életemben először, egy kicsit szemérmesebb lettem volna, mint amilyen Ági volt, de ez nyilván csak a katolikus neveltetésemből fakad. Most hazudtam. Valójában meg sem vagyok keresztelve. Elég az hozzá, hogy én tényleg azt hittem, nyolc óra alvás következik, de ekkorát még életemben nem tévedtem. Mivel nem akarom, hogy ez a beszámoló pornónovellába csapjon át, ezért csak annyit mondok, hogy az operaénekesnők nagyon keveset alszanak, és az írókat sem hagyják pihenni.

            Miután Ausztriában az első ember, aki Grüss Gott köszöntéssel üdvözölt, egy kislány volt, tőle lestem el a kiejtést, így én is olyan hangsúllyal köszönök, mint egy kislány. Ági szerint bájos vagyok tőle, de ez nem jelent semmit, mivel rájöttem, hogy bármit csinálhatok, neki mindig minden tetszik. Most rögtön eszembe jutott egy kivétel, amit Ági szerint, ha megpróbálok, tíz métert repülök. Alapvetően félek a repüléstől, így szerintem nem fogok kockáztatni, bár néha meg kifejezetten szeretek veszélyesen élni. De megint nem akarom, hogy a prózám pornóba csapjon át, így erről a témáról inkább nem írok többet.

            Közben az is kiderült, hogy Ági valóban szépen énekel. Amikor az Addio del passato-t nyivákolta nekem, komolyan mondom nem akartam elhinni, hogy valóban velem történik mindez. Egy írónak valóban nagyon vigyáznia kell arra, hogy miket ír, mert az elképzelt dolgok könnyedén valóra válhatnak. Vagy ha úgy jobban tetszik, aki légvárakat épít, az kikényszeríti a valóságot is. És mivel a nyelvtudásom már az első napokban sokat fejlődött, ma megszületett az első német nyelven íródott szerelmes levelem. A német nyelv tényleg nagyon szép, és a legmélyebb érzelmeket is könnyedén, sallangok nélkül lehet vele kifejezni. De azért ezen a nyelven mégiscsak szónokolni lehet a legjobban… Nem valami hosszú levél, és szerintem nem is nyálas, így ide írom:

„Meine Liebe! Du bist schön. Liebst du mich? Ich liebe Dich. Ich möchte Dich ficken.” 

            Grazban egyébként tényleg mindenki németül beszél, az viszont jó, hogy a WC-t itt is mindenütt magyarul írják ki. Úgy látszik, mi szittya magyarok is adtunk valamit a világnak. Az furcsa, hogy errefelé sem Kossuth, sem Petőfi szobrok nincsenek, viszont amikor kezemben Graz térképpel sétálok, senkinek sem jut eszébe németül szólni hozzám. Szerintem az uniós nyakkendő sem képes elrejteni üvöltő szittya magyarságom. Valahogy a hazám szeretete, a büszke szittya magyar nemzeti öntudatom az arcomra van írva. Természetesen rovásírással. Tényleg külhonban döbben rá igazán az ember, hogy milyen nagyszerű érzés magyarnak lenni. És szerintem az osztrákok büszkék rá, hogy valaha egy monarchiát alkottak velünk, és én ettől meg különösen büszke vagyok rikító szittya magyarságomra. Bár az egy kicsit furcsa volt, amikor egy mediterrán külsejű férfi „Shalom”-mal köszönt, és héberül kért tőlem útbaigazítást…

            Azt hiszem, első jelentésnek ennyi éppen elég. Mivel tényleg alkotószabadságon vagyok, hamarosan újabb írásokat töltök fel, úgyhogy lehet megint fikázni, értetlenkedni, magasztalni, szóval csak úgy, mint eddig.

Pa-pa.

„Álmomban a pinádat csókolgatom, az édes, nedves pinádat.”